sziasztok! ne haragudjatok tudom hétvégére ígértem, de nagyon sűrű volt a hétvégém. sok melóm volt, és nagyon fáradt voltam. de megérkezett. sikerült egy részét már gépre vinnem. ezt most meg is osztom veletek. remélem tetszeni fog.

                                                       1. fejezet

Nem is tudom, hogy hol kezdhetném. Talán ott, hogy mesélek egy kicsit a múltamról. Bár azt a legnehezebb számomra, megnyílni, és elmesélni mi minden történt velem amíg idáig eljutottam, és mi mindent tettem, jót és persze rosszat is amíg elértem oda, hogy tudjam mi helyes, és mi helytelen. Vagy legalábbis megpróbálok mérlegelni, de néha még így se mindig sikerül helyes döntést hoznom.

Sándor Laura vagyok, és Magyarország közepén születtem. Az életem néha gödrös volt, néha pedig sima, de mindig jól éreztem magam. Nem hátráltam meg a feladatok elött, és nem hagytam magára a barátaimat. Mindig számíthattak rám, és talán ezt ki is használták. A hajdani legjobb barátnőm tette meg ezt egyszer nagyon csúnyán. A mai napig van bennem ezért egy szálka felé. Megbocsátottam neki, de soha nem fogom elfelejteni azt a veszekedésünket. Persze mindenki követ el hibákat, és minden barátságban vannak hullám völgyek, de nem hiszem hogy a mi veszekedésünknek odáig kellett volna fajulnia, hogy mind a ketten káromkodtunk a másikkal. Életem egyik fontos eseményén  békültünk ki igazán. Azon a bizonyos ominozus szülinapomon, amikor betöltöttem a nagykorúságomat. Meglepetés bulit szerveztek nekem a családom és barátaim és ő is ott volt. Mondhatnám hogy ő lepett meg a legjobban, és szerintem akkor nem is kellett más csak hogy újra béke van köztünk.  De ezt majd késöbb.

Elöször is vegyük sorra a dolgokat. Megszülettem mint minden normális ember, igaz hogy már a születésem elött nagy galibát okoztam, hiszen nagy vita tört ki mikor nagymamám megtudta, hogy leszek, és anyumék nagy örömmel újságolták neki a hírt. Ő nem értette, hogy minek kellek nekik hiszen még csak elötte pár hónappal házasodtak össze a szüleim. Hát igen ez lenne az én nagymamám, aki szerencsére majdnem 19 éves koromig olyan 1000 km-re lakott. Nagyon szerettük egymást, gondolhatjátok. A mai napig nem beszélek vele túl sokat, hiába lakik már itt lassan 1 éve. Mind a ketten megtartjuk egymás között a kellő távolságot. Hiszen egy emelet azért elválaszt minket.

Aztán eljött az életemben az az idő, hogy ovódába jártam. Na ezekre az időkre se nagyon emlékszek, pont úgy mint a baba koromra sem. Egy-két halvány emlékem van, hogy miket játszottunk a barátaimmal, akik közül már csak egy emberrel tartom a kapcsolatot, de sajnos vele is csak nagyon ritkán tudunk beszélni. Vele egy iskolába is jártunk, de ő váltott, mikor negyedik osztályosok lettünk. Utána közel hét évre megszakadt a kapcsolatunk.

Az általános iskola is hamar eltelt, sok szép emlékkel, és persze barátokkal. Nagyon sok embert ismertem meg ott, és nagyon jól éreztem velük magam. Mind az osztálytársaimmal, mind azokkal akikkel csak iskola társak voltunk. Nem tudom mi lehet sokukkal, csak azt hogy velük is nagyon eltávolodtunk az évek során. Eleinte még össze-össze jártunk, találkozgattunk, de elmúltak az évek, és mindenki a maga útját járta, az álmait próbálta valóra váltani. Vannak akik sikerrel, és vannak akik még most is küzdenek. És vannak akiknek teljesen megváltoztak az álmaik. Egy biztos, mindig tudni fogjuk, hogy az életben megmaradt szép emlékek összekötnek minket, és ezeket bármikor előhozhatjuk. Csak akarnunk kell. Felidézni azokat a szép dolgokat, amik velünk történtek. Az ilyenek tettek minket olyanná amilyenek lettünk. Azok az iskolás évek. Diákszerelmek alakultak ki, igaz barátságok, és unoka testvérek is egymásra találtak a mi kis társaságunkban. Voltak hullám völgyek a kapcsolatokban, de mindig minden megoldodott.

Majd jött a középiskola. Ott változtam meg a legjobban. Ott vett 180 fokos fordulatot az életem. Fel kellett nőnöm egy olyan dologhoz amihez sajnos nehéz volt. Vagyis inkább össze kellett szednem magam, miután elveszitettem a mamámat, majd még ezt fel sem dolgoztam mikor megtudtam, hogy születni fog egy kis testvérem, akit majdnem el is veszítettünk, mikor megszületett. Soha nem fogom elfelejteni azt a két hetet amikor az intenzív osztályon volt, és anyuék nem engedték, hogy lássuk, hogy bemenjünk hozzá, hanem csak videón és képen nézhettük meg. Számomra ezek a dolgok egy nagy törések voltak az életemben. De a kis húgom felépült és egy csodálatos gyerek lett belőle, aki okos, és makkegészséges. Szinte már hozzám nőt, annyit voltam vele, mikor kicsi volt és még most is.  Nehezen tudom elengedni, mikor elmegyek hosszabb időre de még ha csak pár napra is akkor is, mindig gondolok rá, hogy mi lehet vele. Nem értem meg azokat az anyákat akik örökbe adják vagy elvetetik a gyermeküket. Igaz ha még gyerek az aki teherbeesik azt megértem, hogy nem tudja válalni. Még ha meg is van a biztos családi háttér, de például 18 évesen nehéz egy ilyen dolgot közölni a szülőkkel. Nekem csak a hugom, de nagyon örülök, hogy anyuék megtartották. Persze nem volt választási lehetösége, hiszen mikorra megtudta, hogy jön a kis csaj, addigra kifutott abból az időből, amikor el lehet vetetni. Valóra vált vele egy álmom. Kaptam egy kis testvért akit lehetet dögönyözni. Persze volt már egy húgom, de ő velem majdnem egy idős. Vele más volt, ő vele nem tudtam úgy játszani, mint a Lilivel. Az évek során nagyon a szívemhez nőt az a kislány, és ő is nagyon szeret engem, meg kötödünk egymáshoz. Nehezen tudom elképzelni már nélküle az életet. A kis csicsergését nem cserélném el semmire. Az egy élmény. Minden pillanatban amit eltölt vele az ember, úgy érzi, megfiatalodik mellette.

Életem legnehezebb pillanataiban ez a kislány segített át a kedves és mosolygós arcával. Mikor elveszítettem a legjobb barátomat, ő mellette nyertem vigaszt, hogy ő itt volt velem, és elterelte a figyelmemet. Míg a felnőtt emberek ezt tudatosan csinálják ezek a kicsik nem. Ők csak jönnek, mert igénylik a foglalkozást és a szeretetet, nem szabad hagyni őket elveszni, csak azért mert nekünk éppen nem jó a lelki állapotunk, vagy mert szomorúak vagyunk.
Nagyon magam alatt voltam, mikor meghallottam a hírt, hogy a legjobb barátom halálos autóbalesetet szenvedett. Krisz volt nekem az egyetlen olyan ember aki megvédett minden rossztól, és mindig tudta még szavak nélkül is, hogy mikor mi bajom van. Voltak zűrjei, de tudtam, bajban lehet rá számítani. Élt mindenféle tíltott szerrel, de mindig tudatánál volt, mikor szükség volt rá. Észlelte a veszélyt. A legborzasztóbb, hogy a baleset nem is az ő hibájából történt, és akkor tiszta fejjel vezetet. Én a mai napig magamat hibáztatom, mert ha akkor nem kérem meg, hogy jöjjön el hozzám, akkor nem történt volna meg, és még ma is élne. Mellettem lehetne, megvédene, nem hagyna butaságokat csinálni, amiket azóta megtettem, mióta ő már nincs köztünk. Megszakítottam azokkal az emberekkel minden kapcsolatot, akikkel együtt voltunk egy társaságban. Mindenki azt mondta, nem én tehetek róla, de én nem így éreztem. Nem tudtam többet a szemükbe nézni. Krisz volt számomra az első fiú, akivel nemi kapcsolatot létesítettem, számomra sokat jelentett. Nem voltunk egy pár, legalábbis kimondva nem, de mi éreztük, hogy ez több mint egy barátság. Soha nem tudtuk volna bántani a másikat, de nem is akartuk. Talán még szerettük is egymást, viszont ha kimondjuk akkor azzal mindent tünkretettünk volna. Akkor már nem is mi lettünk volna, egyediek és különlegesek, hanem egy párként kellett volna mutatkoznunk, de mi ezt nem akartuk. Meg akartunk maradni magunknak, viszont együtt is lenni. Se veled se nélküled kapcsolatunk volt. Látszott rajtunk, de senki nem mondta ki. A barátaink is tudták ezt, de ők se firtatták a dolgot. Ránk hagyták. Ebben a társaságban ez volt a jó, mindenki hagyta a másik szerelmi életét, nem szóltunk bele.

Szerelmi életem elég kalandos volt pár évig. Míg rá nem találtam egy emberre, akit nagyon szeretek. Voltak egy éjszakás jakandjaim, volt ami egy évig tartó csak szexen alapúló kapcsolat volt. De volt egy olyan kapcsolatom, ami nem tartott sokáig, mégis meghatározó volt számomra. Még pedig az a bizonyos nyári szerelmem, ami akkor alakult ki mikor el kezdtem életemben elöszőr dolgozni. Beleszerettem az egyik úszómesterbe. Eleinte csak barátkoztunk, majd végül összejöttünk. Nagyon szerettem ő még is eldobott magától. Majd mikor hazament Erdélybe én összetörtem, és a lehető legnagyobb hibámat követtem el. A testvérével vigasztalódtam, vele voltunk egy évig kapcsolatban, ami csak az ágyig terjedt. A mai napig tartjuk a kapcsolatot a sráccal, de most már csak barátok vagyunk. Neki barátnője van nekem pedig barátom. Egyikünk se akarná megcsalni a párját. Pedig néha vágyunk egymásra. Talán túlságosan is. Mindig egy időben veszekszünk a párunkkal, és ilyenkor találkozunk, beszélgetünk, ölelkezünk, de ennél többet sajnos nem tehetünk. Mind a ketten tudjuk, hogy az lezárult egy életre. Nagyon jó volt együtt mind a kettőnknek, de tovább léptünk. Nehezen, de megtettük. Vele is ez a se veled, se nélküled kapcsolat alakult ki. Sokszor mondtuk, hogy az utolsó alkalommal találkozunk, de nem tudtuk betartani. Meg az életben valahogy mindig egyműsba botlottunk, egymáshoz vezettek az útjaink. De én már látom, hogy ennek vége kell legyen. És ezt ő is belátta már. Anyuéknak nem tetszett ez dolog, ami Szabival volt köztünk, de jobban elfogadták útólag mint azt a kapcsolatomat, ami elméletileg szerelem volt, csak senki nem tudja, hogy bennem mi zajlott le az alatt a hét hónap alatt amig mi együtt voltunk...